Hová tűnt a fókusz?

Istenem, legyen már vége ennek az évnek! – ez a mondat bizonyára sokak szájából elhangzott 2020-ban; vallási töltettel, vagy anélkül. A bizonytalanság, bezártság és magány által felgyülemlett feszültség olyan mértéket öltött december környékére, hogy attól féltem, egyszer csak robbanni fog. 

Így is lett. Lehet, hogy nem egyszeriben szólt hatalmasat, de mindenhol otthagyta a nyomát. Elég csak körülnéznünk a világban, hallgatni a híreket, olvasni néhány posztot és az azok alatt lévő kommenteket; és bizony, elég megnézni a mellettünk elhaladó, sőt, a velünk élő embereket. ,,A szem a lélek tükre”– mondják. Nos, a borús tekintetek száma – a viszonylag könnyebb(nek tűnő) nyár után – hétről-hétre növekedett. Azzal bíztattam magam, hogy az adventi időszak majd elhozza a várva várt csendességet. Elkezdtem kialakítani az idilli képet a ház feldíszítéséről, ajándékok vásárlásáról, sütésről, pihepuha bekuckózós szettekről, amivel ,,feldobhatom” magam a koronavírus okozta hangulat ellenére is. 

Valószínűleg kihagytam valamit, illetve valakit a felsorolásból, mert hamarosan hatalmas, hangos robbanást kaptam. Már megtanulhattam volna, hogy ezt nálam általában a fókusz elvesztése okozza. A tekintetem, az eszem, a szívem sokfele néz, csak épp arra nem, ahova, akire kéne. Így tud az én idilli képem pillanatok alatt darabjaira hullani – és ekkor még csak advent második vasárnapja után járunk…

Édesanyám a munkahelyemen keres: most indul, hazaviszi a főnöke, hirtelen nagyon gyenge és lázas lett, nem érez szagokat, ízeket. Miközben sietek haza, arra gondolok, tulajdonképpen ez még össze is hozza a családot, biztosan azért történik, hogy végre egymásra figyeljünk, legalább a karantén ideje alatt. Aztán hirtelen felgyorsultak az események: másnapra megjött a pozitív teszt, anya már fel sem tudott kelni, a nagymamám is rosszul lett, majd édesapám is, és amikor azt hittem, hogy itt a jéghegy csúcsa, elcsúsztam – bizony, szabályosan leestem a lépcsőről és napokig alig bírtam mozogni. Szürreális volt. Néhány nap leforgása alatt a nagymamám egyre rosszabb állapotba, majd kórházba került. Kétségbeestem és igen, feltettem a kérdések kérdését: miért velem, miért velünk történik mindez? 

Amikor minden összeomlani látszik, legtöbbször enyhén hisztérikus állapotban a szüleimet szoktam riasztani, még akkor is, ha mindkettejük válaszát kívülről tudom: ,,először mondj el egy imát”. Mondjak el egy imát? Most? Kérjek tanácsot? Legyek hálás, hogy így alakult?

Azt hiszem mindenki tapasztalta már a hálát valamilyen formában. Hálásnak lenni nagyon jó és tulajdonképpen könnyű, hiszen ilyenkor valamit kapunk. Sőt, utólag is nagyon jól tudunk hálásak lenni, ha már távolabbról szemlélünk egy-egy próbatételt például. Na de mi a helyzet a nehézségek közepén? Amikor a nagymamádat még sosem láttad ennyire gyengének, de az utolsó erejével is szorítja a karodat, hogy ne engedd el, vagy csak kísérd el a kórházba, és te csak egy szívet tudsz formálni gyorsan a kezedből még a mentőautó ajtajában? Amikor az általad legerősebbnek hitt embereket félni és sírni látod? Amikor rettegsz, hogy lehet-e vajon még ennél is rosszabb és közben érzed, hogy helyt kell állnod a mindennapokban? Mi az, ami megment ilyenkor? Nagyon jó érzés a rokonok, barátok segítsége, odaadása, bíztató hangja, de azt hiszem én hálás lehetek még valamiért, a szüleim tanácsáért és egy bizonyos mondatért, ami minden egyes próbatételem során elkísér:

,,Ne félj, csak higgy.” Jó, ezt sokszor mormoltam, de úgy éreztem, ennél most többre van szükségem. Megkerestem újra a kapcsolódó történetet a Bibliában (Lk 8, 40-56). Mi is jön rögtön ezután a tanács után? Egy ígéret:

,,Ne félj, csak higgy és meggyógyul.

Mennyire egyszerű mondat és minden benne van, sallang nélkül. 

Hát, jól kihagytam az én idilli képemből azt, akitől ez a sallangmentes sor származik, akiről a karácsony szól. Minden évben fontos azért, persze – de legyünk őszinték: sokszor a hangulat, az idill egy kicsit még fontosabb. Az életben azonban sokszor kapunk próbatételeket és ilyenkor muszáj helyretennünk magunkban a fókuszt. Csak így lehet megtalálni a nehézségben azt, amiért hálásak lehetünk.  

Idén egyetlen ajándékért imádkozom: a gyógyulásért. És hiszem, hogy megkapom. És tökéletesen elég lesz. 

Demeter Anna

Fotó: Unsplash